Mesélek egy kicsit arról, hogyan jött az ötlet.
Van néhány barátom, velem egyidős, középkorú felnőtt emberek, akik életük derekán ráébredtek arra, mennyire fontos nekik, hogy TANÍTHASSANAK. Vannak köztük, akik ezt valaha gyakorolták, és ma épp nem, vannak, akik sokáig mást csináltak, de most épp oktatnak valahol.
Mi olyan iskolarendszerben nőttünk fel, ahol kultusza és tisztelete volt a tanári kiválóságnak, a tömegképzés a felsőoktatásban még ismeretlen volt, és mindannyiunknak van egy-egy (vagy több), az életét meghatározó élménye valamely tanáráról.
Azt gondoljuk persze, ez ma is így van, legfeljebb abból a szemszögből, amiben az ember épp van, általában nem látszik, mit tart majd igazán fontosnak évizedekkel később.
Bár a világ jóval bonyolultabb, mint két-három évtizeddel ezelőtt, ebben nem a veszteséget látjuk, hanem a lehetőséget. Kitágultak a ismeretszerzés lehetőségei, de kevés világos útmutatást találni arra, hogy a sokféle nyitott kapu közül melyik vezet a személyiségünket is meghatározó értékes tudáshoz, és melyik múlandó, felejthető információhalmazhoz. Az iskolai oktatás minden igyekezet ellenére csak lomhán követi a világ változásait. Megtanítja, mi történt a régmúlt időkben, de nem ad támpontot arra nézve, mi zajlik körülöttünk, hogyan lehet értelmezni a jelent. Megtanítja a legfontosabb számtani műveleteket, de nem tudjuk meg, melyek voltak a legérdekesebb matematikai problémák, amelyek akár évezredeken keresztül foglalkoztattak egymástól sok ezer kilométer távolságban, különféle kultúrákban élő embereket. Alkalmat ad arra, hogy az élő és élettelen világ legfontosabb törvényszerűségeit megismerjük, de nem mutatja meg, mi végre ez a világ, és hogyan gondolkodtak és vélekednek erről manapság a legfényesebb elmék. A tankönyvekben ott vannak az irodalom legszebb gyémántjai, de a magyarórákon nem tudjuk meg, mi volna a Szenvedély, mi mozgatja azt az embert, aki boldogtalan, ha nem írhat verset. Az iskola megköveteli a memoriterek tanulását, de nem beszél arról, hogyan működik az emberi elme és az emlékezet. És így tovább...
Lehet arról vitatkozni, hogy számon kérhetjük-e az iskolai oktatáson mindezt, de az nem kétséges, hogy az igazi izgalmak a tananyag horizontján túl lapulnak.
Változásban van a tudás fogalma is. Az egyetemeken egyre több az interdiszciplináris kutatás, vagyis az olyan megközelítés, amely abból indul ki, hogy egy-egy tudományág nézőpontja, kutatási eszköztára, előfeltevései nem elegendőek egy téma vizsgálatához. A szociológia például, amely a társadalom vizsgálatával foglalkozik, már rég házasságot kötött a pszichológiával, és együtt vizsgálják azt, hogyan működik az ember, vagy az emberek egy csoportja a társadalomban. A multinacionális vállalatoknál dolgozó, országról országra vándorló csúcsmenedzserek a modern világ nomádjai, az ő világukat egyszerre érdemes a közgazdaságtan, az antropológia, és az interkulturális kutatások szemszögéből vizsgálni. A természettudományos problémák jelentős része mindig is tartalmazott filozófiai kérdésvelvetést is, és így tovább.
Az úgynevezett alkalmazott kutatás (egy tudományág, azaz diszciplína összegyűlt tudásanyagának a gyakorlat szolgálatába állítása) ma már nem szitokszó. Azok, akik ma középiskolások, olyan egyetemekre, főiskolákra fognak járni, ahol mi, egykori hallgatók, még a tanszéket sem találnánk meg, hiszen hajdani fogalmaink érvényüket veszették.
Azt gondoljuk tehát, hogy létező és érthető igény egy középiskolástól, ha szeretne másképp és mást is megtudni, mint amit az iskolában megtanul. Azt is gondoljuk, hogy ezt az elérhető legjobb előadásban, legmagasabb színvonalon, a lehető legvilágosabban, a legokosabb, legfelkészültebb tanároktól kell hallania.
Azt is gondoljuk még, hogy nagyon sok kiváló tanár van ebben a városban. Sokan olyanok, akikről minden diákjuk tudja, mit érnek, de persze közben meg más intézményben ismeretlenek, és talán olyanok is, akik poros biológiaszertárakban, alagsori informatika termekben, meghitt könyvtárszobákban érlelgetik gondolataikat, amelyek megosztására, ezt tudják jól, a 45 perces tanóra sosem lesz elegendő.
Azt tervezzük tehát, hogy ezeket az embereket, akik tanárok, vagy pontosabban: lélekben Tanárok, diákjaik segítségével kihívnánk az iskolák falai közül.
Nem örökre, csak néhány délutánra, amikor arról és úgy beszélhetnének, ami őket igazán érdekli.
Azt szeretnénk, hogy a diákok - mindenféle iskolákból - akiket felcsigáz a téma, a tanár személye, vagy akár csak a jó társaság, eljöjjenek, meghallgassák, és ha tetszett, megtapsolják az előadást.
